Hanna - Gyilkos természet

Hanna látszólag semmiben sem különbözik a hozzá hasonló kamaszlányoktól. Ám a tini erős és kitartó, mint a legkeményebb zsoldosok. Nem véletlenül. Apja egykor az amerikai titkosszolgálat ügynöke volt. Erik Heller a világtól távol, a finn tundrán nevelte föl a lányát, akiből a tudását átadva profi harcost nevelt. Miután az apja felkészítette Hannát, egy faladattal visszaküldi őt a civilizációba. Miközben a lány különleges ügynökökkel és egy titokzatos nővel, Marissával találkozik, egyre többet tud meg a saját életéről és múltjáról.

Rendező: Joe Wright

Író: Seth Lochhead

Forgatók.író: David Farr, Joe Penhall, Joe Wright

Zenesz: Tom Rowlands, Ed Simons

Operatőr: Alwin H. Kuchler

Prod.: Marty Adelstein, Leslie Holleran, Scott Nemes

Vágó: Paul Tothill

Szereplő(k):

Saoirse Ronan (Hanna)

Cate Blanchett (Marissa Wiegler)

Eric Bana (Erik Heller)

Tom Hollander (Isaacs)

Olivia Williams (Rachel)

Jessica Barden (Sophie)

Tom Hodgkins (Monitor)

Már nem is tudnám megmondani, hol futottam bele pár napja a címébe…

Hanna – Gyilkos természet.

Be kell valljam, először azt hittem, valami katasztrófa film… gondoltam az amcsik valamelyik hurrikánhoz pászítottak egy újabb filmet.

Aztán megkerestem az eredeti és a szinkronos trailer-t is… nyoma sem volt hurrikánnak vagy tornádónak esetleg tájfunnak… helyette egy fagyos kék szempár bámult vissza rám a képtalálatok között.

Úgy döntöttem, ez a film megér egy misét – és nem tévedtem nagyot, összességében tetszett.

Akciódúsnak is mondhatnánk, bár számomra az akciófilm és egy 16éves kamaszlány valahogy még mindig nehezen passzolnak össze, mégis Saoirse Ronan hitelesen alakít egy kislány bőrbe bújtatott gyilkológépet.

Megvallom nőiesen, mikor kiválasztottam ezt a filmet, a szereplőgárdában feltüntetett Cate Blanchett és Erick Bana neve is sokat nyomott a latba.

Bennük sem csalódtam.

Igényesek és élethűek voltak az akció-, harcjelenetek, és ennek örültem, mert személy szerint elég sokat várok egy-egy akciófilmtől (bár az elején azért húztam a számat kicsit, amikor kb. 20db, darabonként kettő méter és legalább 85-90kg-s „kopasz-kigyúrt-hurkástarkójú-tetőtől-talpig felfegyverzett-álat” kommandós kergette a kislányt – sikertelenül…)

Érdekes figyelni, hogy a világtól elzárt, hóban és hidegben felnőtt gyerek hogyan próbál „túlélni” a civilizációban, hogyan ismeri meg a zenét, az elektromos készülékeket, szóval mindent, ami nekünk hétköznapi. Tudom, hogy film… de Saorise remekül alakította a „tudatlan gyerkőcöt”.

Belecsöppen egy átlagos családot életébe, akik (bár mit sem sejtenek Hanna valódi kilétéről vagy céljáról) segítik őt, és megismertetik vele a „család” fogalmát.

Újabb jó pontot szerzett azzal, hogy nem „rózsaszín-csattanómaszlag” a vége, tehát semmi Happy End… hacsak azt nem vesszük, hogy Hanna teljesíti a feladatát.

Elolvastam néhány kommentet különböző filmportálokon mielőtt belevágtam, és volt ott minden… Ez azért már csak jelent valamit, nem?

Ha egy filmről vitatkoznak, vagyis megosztja a közönséget csak jó lehet - legalábbis így tartják.

Volt, aki klisésnek és "holivúúdi sokadik reprodukciónak" tartotta a filmet (amivel már csak azért sem értek egyet, mert eddig még egy filmmel sem futottam össze, amiben egy 16éves, génmanipulált kamasz próbálna eltenni lábaalól egy titkos ügynököt…), és voltak, akik 10ből 10ponttal jutalmazták.

Én max. pontot nem adok neki, mert alapelvem szerint olyan, hogy tökéletes, nem létezik… de azért egy buci 8ast kerekítek a cím mellé.

Bár nem lesz a kedvenc filmjeim egyike, mégis megérte megnézni, mert lekötött a történet, a képi- és hangi-világ, és csak úgy elröpült az a kb. másfél óra.

John Connolly – Arctalan démonok

Hátborzongató.

Ez az egyetlen szó, ami, mint üres fegyvertár esetén a fegyver kattog a könyvvel kapcsolatban.

Olvastam már ezt-azt… valódi sorozatgyilkosok valódi tetteinek, és elképzelt emberi szörnyetegek szörnyűséges cselekedeteinek történetét. Connolly regénye mégis megrázott.

Azt hittem, ilyen már nincs.

Ha végighallgatom, hogyan beszél egy amerikai sorozatgyilkos sztoikus nyugalommal arról, hogyan fojtott meg gyerekeket, látok képeket felboncolt hullákról… azt hittem, belefásultam a témába.

Tévedtem.

Megrázó, hátborzongató, gyomorforgató… mégis… eredeti, precíz, lebilincselő.

Ez John Connolly Arctalan démonok c. könyve.

Charlie „Bird” Parker, New York-i exnyomozónak egy napon brutálisan meggyilkolják a feleségét és a kislányát. A gyilkos kegyetlen, egyben különös módszerrel dolgozik: miután végzett áldozataival lenyúzza azok arcát. Parker elvakult hajszába kezd, hogy felkutassa családja gyilkosát. Közben magánnyomozóként egy eltűnt lány felkutatására indul. A tettes minden jel szerint sorozatgyilkos. A rejtélyes eset szálai elvezetnek a maffiához, és nem tudhatjuk, vajon mi lesz a következő meghökkentő részlet, milyen idegszálakat borzoló, újabb véres esemény következik. Parker maga is többször gyanúba keveredik, míg végül egy elragadó kriminálpszichológusnő segítségével fény derül a rejtélyre

Charles Parker 34 éves, volt rendőrőr.

Volt férj és édesapa.

Egy szörnyűségekkel teli estén elveszti a feleségét, 9 éves lányát. Egy „Utazó Ember” különös kegyetlenséggel megkínozza, majd megöli őket.

Charlie kilép a rendőrség kötelékéből, és saját maga ered a gyilkos nyomába, miközben a maffia rosszfiúi is lépten-nyomon halottakat hagynak maguk mögött a városban, nem is beszélve egy eltűntnek hitt lányról, akinek megkeresése is a detektívre vár.

Talán a légszívfájdítóbb dolog a könyvben a családi szál.

Charlie visszaemlékezései…

Hogyan ismerte meg Susan-t? Hogyan várták első gyermeküket? Hogyan babusgatta a kicsit, miközben már a háta is megfájdult a járkálástól, mert a baba nem akart elaludni…?

És hogyan kezdett széthullania a házasságuk, míg egy már-már szokványosnak mondható veszekedés után Charlie elviharzott otthonról, s mikor órákkal később hazaért, a levegőben terjengő vér édeskés-fémes illata fogadta.

Parker harcol a lelkiismeretével, s a gyilkos rejtélyes telefonhívásai, valamint kegyetlen ajándéka csak még inkább felszítják a dühét, önmaga és a tettes iránt.

Hosszú, halottakkal, rituális gyilkosságokkal teli hajsza kezdődik, amibe bekapcsolódik – az általam nagyon kedvelt – a Louis–Angel páros is, valamint egy kriminálpszichológus, Rachel Wolfe.

Amikor Bird már elhitte, hogy nem talál rá újra a szerelem, Rachel bebizonyítja, hogy tévedett.

A nő Charlie életének részévé válik. A gyöngéd érzelmek kölcsönösek, mégis, mindketten tojástáncot lejtenek, hiszem a férfi sebzett lelke számtalan meglepetést tartogat, valamint Rachel – érthető módon –  nehezen viseli, hogy a számára oly vonzó férfi gondolkodás nélkül, hidegvérrel képes gyilkolni.

Charlie lelke megsínyli ugyan, mégis elkerülhetetlen egy-egy újabb gyilkosság – a jó ügy érdekében.

Kapcsolatuk – mondhatni – zátonyra fut; bár mindketten vonzódnak a másikhoz, a férfi életvitele és ügyei túl komplikáltak a nő számára.

A rendőrség, a bizonyítékok alapján letartóztatni készül egy férfit, ám a gyanúsítottat holtan találják a mocsárban, egy lékkel a koponyáján. Az ügy lezárása érdekében, sokan azt híresztelik, hogy a maffia bosszúja érte el az „Utazó Embert”, ám a történet tartogat még váratlan fordulatokat.

Hátborzongató gyilkosságok, csípős humor, Stephen King-i fondorlatosság, démoni lélekkel megáldott gyilkosok és egy mindenre elszánt nyomozó.

Lost girl / Elveszett lány

Színes, kanadai krimisorozat, 42 perc, 2010 (16)

Rendező: John Fawcett, Steve DiMarco, Robert Lieberman, Paul Fox

Forgatókönyvíró: M.A. Lovretta

Operatőr: David Greene

Executive producer: Peter Mohan

Látványtervező: Ian Brock

Vágó: Teresa Hannigan

Szereposztás: Lisa Parasyn

Szereplő(k):

Anna Silk (Bo)

Kris Holden-Ried (Dyson)

Ksenia Solo (Kenzi)

Richard Howland (Trick)

K.C. Collins (Hale detektív)

Zoie Palmer (Lauren)

Tartalom:

Bo egy szukkubusz, vagyis emberi életerővel táplálkozó természetfeletti lény, akinek áldozatai gyakran életüket vesztik a démoni csókoktól. Ezért amikor Bo rájön, kiktől származik és miféle képességek birtokában van, fellázad, elhagyja a szukkubusz közösséget. Rejtélyes elődeinek kutatásába kezd, és a gyengék védelmére kel.

Elöljáróban annyit, hogy a tartalom három mondatából egy abszolút nem igaz a sorozatra. A lényeg röviden, hogy adott egy szexi hősnő, aki nem mindennapi teremtés: szukkubus, aki az emberek életerejét egy csók által elvéve marad életben. Izgalmasan indul az első rész, megismerkedünk minden szereplővel, és kirajzolódik a főszál. Az első évad mindössze 13 részes, a részek azonban külön-külön hozzák a maguk színvonalát. Egyedül a fináléban csalódtam, de ne ugorjunk 

ennyire előre.

Mit tesz egy lány, ha élete első szerelmét az együtt töltött éjszaka után holtan találja? Természetesen elmenekül. Így tett Bo is, aki közel 10 éves menekülés után összefut Kenzivel, a hóbortos, önjelölt bajkeverővel, akivel furcsa mód hamar összebarátkozik. Ám nem mindenki nézi jó szemmel Bo feltűnését.

Nemsokára megjelenik a Fae, a természetfeletti lények közössége, és megismerjük a két oldal vezetőjét is. Egy próba során kényszerítik Bo-t, hogy válasszon a világos vagy a sötét oldal között, a lánynak azonban más tervei vannak. Megtagadja mindkét oldalt, és az emberek mellé áll.

Az alaptörténet kellően újszerű és figyelemfelkeltő, a szereplők pedig épp annyira őrültek, amennyi megragadja a néző figyelmét. Az évad folyamán minden karakter jelentős változáson megy keresztül, hol pozitív, hol negatív irányba, de mindegyik szükséges, ha tovább akarjuk vinni a szálat.

A színészek nekem személy szerint nagyon tetszettek, ügyesen megoldották a nekik szánt szerepet.

A hangulattal nem volt különösebb gond, ha bejön a misztikus, természetfeletti szál, biztos, hogy tetszeni fog. A zenék viszont tökéletesen passzoltak az adott jelenethez, érzésekhez.

Szerelem terén sincs szégyellni valója a sorozatnak, egy rendhagyó édeshármas bontakozik ki a szemünk előtt. Bo belezúg az őt védő vérfarkasba, de közeledni kezd a szintén segítségére siető, csinos doktornőbe. Ez már önmagában elég sok konfliktust szül, amit tetéz még az a tény, hogy a doki történetesen ember, és a világos Fae vezetőjének tulajdona. 

Dyson, a vérfarkas természetesen nehezen viselni, ha hozzányúlnak a dolgaihoz, Bo pedig végül választásra kényszerül, ami egy titok kiderülésének köszönhetően mégsem lesz annyira kényszer. Dyson szerepére szerintem jobb embert nem is találhattak volna. Kris Holden-Ried nem tipikus szépfiú, mégis karakteres arca és játéka van, amitől tényleg elhiszed, hogy ott mélyen, a bensőjében egy vadállat lakozik, amit csak egy hajszál választ el attól, hogy kitörjön. A végén pedig azon veszed észre magad, hogy alig várod, hogy megtörténjen…

Ami esetleg negatívként szerepelhetne egyeseknél, az az erotikával átitatott légkör. Bo meglehetősen szabadelvű, nem igazán számít neki, hogy nő, férfi, vagy egyáltalán ember az illető. Volt pár pillanat, amikor már nekem is sok volt a túlfűtött részből, de még nem volt zavaró, el lehet viselni.

Egyedül a fináléban volt hiányérzetem, az utolsó résznél voltak ütősebbek is az évad folyamán. Remélem, a következő évad nagyobbat fog szólni.

Nálam a sorozat eddig nagyon erős 3/5, kíváncsian várom a 2. évadot.

By: Tessa