A szürke ötven árnyalata

Szürke kockás nyakkendőkkel átkötözött példányok a kirakatokban, az óriásplakátokon, kis falragaszokon, millió és egy hírlevélben… még a csapból is A szürke ötven árnyalata folyik…

Úton-útfélen belebotlottam a PR és marketingtevékenység gyönyörűségeibe, így hát úgy döntöttem, ezt nekem is el kell olvasnom – valamint a különböző fórumokon olvasott szélsőséges kritikák is igencsak felerősítették a kíváncsiságomat.

Nagy ügybuzgalommal vetettem bele magam az olvasásba, de utólag már belátom, kár volt a lelkesedés. Az alapsztori nem lenne rossz, de összességében hatalmas csalódást okozott.

Na de miről is szól tulajdonképp a Szürke?

Mr. Christian Grey (egy multi milliárdos tulaja) és egy Anastasia nevű egyetemista lány kapcsolatáról…

Nagyvonalakban:

Ana megy el a barátnője helyett meginterjúvolni Mr. Grey-t az egyetem iskolaújságjához készülő cikk miatt. A beszélgetés katasztrofálisra sikeredik, a lány össze-vissza hebeg habog, nyekereg, „Igen, uram” – „Nem, uram” – „Elnézést, uram”… Borzasztó...

A sors és Christian úgy alakítják a „véletleneket”, hogy újtaik még többször is keresztezik egymást.

Jön a szokásos rózsaszín csattanómaszlag: Ana térde remeg, dadog, irul-pirul, fülig szerelmes a jóképű és dúsgazdag vállalkozóba.

Grey meg a lehetőséget látja a lányban – a lehetőséget, arra, hogy szert tehet a 16. szexrabszolgájára (nem költői túlzás… tényleg Ana a 16.) Ugyanis ő… hát… öööhhm… finoman szólva is perverz.

Aki ismeri a Fekete Tőr Testvériség sorozatot, annak a Vishous neve is ismerősen csenghet – gondolom nekik elég, ha csak annyit „mondok”… tetőtéri lakás… sejtelmes fények… ugye, hogy ugye?!

Nos, a mi Christian Grey-ünk is büszkélkedik egy hatalmas tetőtéri lakással, és egy „Játszószobával” – ahol mindenféle felszerelés és (segéd)eszköz várja, hogy használatba vegyék, s az Uralkodó kedvére tegyenek vele.

Ana… Ana…

A habókás, kedves, mosolygós, mindig szégyenlős, okos és rendkívül vonzó egyetemista leányzó – aki az angol irodalomból vett klisékkel együtt várja vágtázó hófehér paripán a gyönyörű szőke hercegét. Ám helyette egy éjfekete paripán portyázó, sötét herceg vadászik rá – egy igazi szexuális ragadozó.

Meg is történik, aminek meg kell történnie…

És ezután kb. 400 oldalon (az 528-ból), azt olvashatjuk, hogy Ana hogyan éli meg szüzességének elvesztését egy szadista kezei között. Hogyan éli meg az Alávetett fél szerepét az Uralkodója mellett – valamint 420 oldalon hezitál egy szerződésről, amit Christian akar vele aláíratni, miszerint 3 hónapra (próbaidő) a leányzó a rabszolgája lesz, és minden kívánságát vágyakozva teljesíti…

Aztán a végén jön a lovagregény: a beteglelkű férfiú is beleszeret az ártatlan és saját értékeivel tisztában nem lévő leányzóba, aki bár többet akar a kapcsolattól, inkább kilép belőle, mert álmai perverz szőke hercege erre nem képes -bárhogy igyekezzék is.

Az elején vártam, hogy kicsit a „pszichológiai hátterét” is megismerjük a drága főszereplőinknek…

Hát, Ana-ról ki is derült ez-az… de ami végképp érdekelt, vagyis Christian gyerekkora (4éves kora előtt) teljes homályban maradt… utalásokat találunk, ahogyan elejtett félmondatokat is, és arról is esik pár szó, hogy az élet 15 évesen összehozta egy 30as nővel, aki bevezette őt a szexualitás eme sötét bugyrába… de… és itt marad ez a 'de', nincs folytatása… majd augusztus végén a 2. részben talán… ha egyáltalán rászánom magam az elolvasására…

by Lirith

Hanna - Gyilkos természet

Hanna látszólag semmiben sem különbözik a hozzá hasonló kamaszlányoktól. Ám a tini erős és kitartó, mint a legkeményebb zsoldosok. Nem véletlenül. Apja egykor az amerikai titkosszolgálat ügynöke volt. Erik Heller a világtól távol, a finn tundrán nevelte föl a lányát, akiből a tudását átadva profi harcost nevelt. Miután az apja felkészítette Hannát, egy faladattal visszaküldi őt a civilizációba. Miközben a lány különleges ügynökökkel és egy titokzatos nővel, Marissával találkozik, egyre többet tud meg a saját életéről és múltjáról.

Rendező: Joe Wright

Író: Seth Lochhead

Forgatók.író: David Farr, Joe Penhall, Joe Wright

Zenesz: Tom Rowlands, Ed Simons

Operatőr: Alwin H. Kuchler

Prod.: Marty Adelstein, Leslie Holleran, Scott Nemes

Vágó: Paul Tothill

Szereplő(k):

Saoirse Ronan (Hanna)

Cate Blanchett (Marissa Wiegler)

Eric Bana (Erik Heller)

Tom Hollander (Isaacs)

Olivia Williams (Rachel)

Jessica Barden (Sophie)

Tom Hodgkins (Monitor)

Már nem is tudnám megmondani, hol futottam bele pár napja a címébe…

Hanna – Gyilkos természet.

Be kell valljam, először azt hittem, valami katasztrófa film… gondoltam az amcsik valamelyik hurrikánhoz pászítottak egy újabb filmet.

Aztán megkerestem az eredeti és a szinkronos trailer-t is… nyoma sem volt hurrikánnak vagy tornádónak esetleg tájfunnak… helyette egy fagyos kék szempár bámult vissza rám a képtalálatok között.

Úgy döntöttem, ez a film megér egy misét – és nem tévedtem nagyot, összességében tetszett.

Akciódúsnak is mondhatnánk, bár számomra az akciófilm és egy 16éves kamaszlány valahogy még mindig nehezen passzolnak össze, mégis Saoirse Ronan hitelesen alakít egy kislány bőrbe bújtatott gyilkológépet.

Megvallom nőiesen, mikor kiválasztottam ezt a filmet, a szereplőgárdában feltüntetett Cate Blanchett és Erick Bana neve is sokat nyomott a latba.

Bennük sem csalódtam.

Igényesek és élethűek voltak az akció-, harcjelenetek, és ennek örültem, mert személy szerint elég sokat várok egy-egy akciófilmtől (bár az elején azért húztam a számat kicsit, amikor kb. 20db, darabonként kettő méter és legalább 85-90kg-s „kopasz-kigyúrt-hurkástarkójú-tetőtől-talpig felfegyverzett-álat” kommandós kergette a kislányt – sikertelenül…)

Érdekes figyelni, hogy a világtól elzárt, hóban és hidegben felnőtt gyerek hogyan próbál „túlélni” a civilizációban, hogyan ismeri meg a zenét, az elektromos készülékeket, szóval mindent, ami nekünk hétköznapi. Tudom, hogy film… de Saorise remekül alakította a „tudatlan gyerkőcöt”.

Belecsöppen egy átlagos családot életébe, akik (bár mit sem sejtenek Hanna valódi kilétéről vagy céljáról) segítik őt, és megismertetik vele a „család” fogalmát.

Újabb jó pontot szerzett azzal, hogy nem „rózsaszín-csattanómaszlag” a vége, tehát semmi Happy End… hacsak azt nem vesszük, hogy Hanna teljesíti a feladatát.

Elolvastam néhány kommentet különböző filmportálokon mielőtt belevágtam, és volt ott minden… Ez azért már csak jelent valamit, nem?

Ha egy filmről vitatkoznak, vagyis megosztja a közönséget csak jó lehet - legalábbis így tartják.

Volt, aki klisésnek és "holivúúdi sokadik reprodukciónak" tartotta a filmet (amivel már csak azért sem értek egyet, mert eddig még egy filmmel sem futottam össze, amiben egy 16éves, génmanipulált kamasz próbálna eltenni lábaalól egy titkos ügynököt…), és voltak, akik 10ből 10ponttal jutalmazták.

Én max. pontot nem adok neki, mert alapelvem szerint olyan, hogy tökéletes, nem létezik… de azért egy buci 8ast kerekítek a cím mellé.

Bár nem lesz a kedvenc filmjeim egyike, mégis megérte megnézni, mert lekötött a történet, a képi- és hangi-világ, és csak úgy elröpült az a kb. másfél óra.

John Connolly – Arctalan démonok

Hátborzongató.

Ez az egyetlen szó, ami, mint üres fegyvertár esetén a fegyver kattog a könyvvel kapcsolatban.

Olvastam már ezt-azt… valódi sorozatgyilkosok valódi tetteinek, és elképzelt emberi szörnyetegek szörnyűséges cselekedeteinek történetét. Connolly regénye mégis megrázott.

Azt hittem, ilyen már nincs.

Ha végighallgatom, hogyan beszél egy amerikai sorozatgyilkos sztoikus nyugalommal arról, hogyan fojtott meg gyerekeket, látok képeket felboncolt hullákról… azt hittem, belefásultam a témába.

Tévedtem.

Megrázó, hátborzongató, gyomorforgató… mégis… eredeti, precíz, lebilincselő.

Ez John Connolly Arctalan démonok c. könyve.

Charlie „Bird” Parker, New York-i exnyomozónak egy napon brutálisan meggyilkolják a feleségét és a kislányát. A gyilkos kegyetlen, egyben különös módszerrel dolgozik: miután végzett áldozataival lenyúzza azok arcát. Parker elvakult hajszába kezd, hogy felkutassa családja gyilkosát. Közben magánnyomozóként egy eltűnt lány felkutatására indul. A tettes minden jel szerint sorozatgyilkos. A rejtélyes eset szálai elvezetnek a maffiához, és nem tudhatjuk, vajon mi lesz a következő meghökkentő részlet, milyen idegszálakat borzoló, újabb véres esemény következik. Parker maga is többször gyanúba keveredik, míg végül egy elragadó kriminálpszichológusnő segítségével fény derül a rejtélyre

Charles Parker 34 éves, volt rendőrőr.

Volt férj és édesapa.

Egy szörnyűségekkel teli estén elveszti a feleségét, 9 éves lányát. Egy „Utazó Ember” különös kegyetlenséggel megkínozza, majd megöli őket.

Charlie kilép a rendőrség kötelékéből, és saját maga ered a gyilkos nyomába, miközben a maffia rosszfiúi is lépten-nyomon halottakat hagynak maguk mögött a városban, nem is beszélve egy eltűntnek hitt lányról, akinek megkeresése is a detektívre vár.

Talán a légszívfájdítóbb dolog a könyvben a családi szál.

Charlie visszaemlékezései…

Hogyan ismerte meg Susan-t? Hogyan várták első gyermeküket? Hogyan babusgatta a kicsit, miközben már a háta is megfájdult a járkálástól, mert a baba nem akart elaludni…?

És hogyan kezdett széthullania a házasságuk, míg egy már-már szokványosnak mondható veszekedés után Charlie elviharzott otthonról, s mikor órákkal később hazaért, a levegőben terjengő vér édeskés-fémes illata fogadta.

Parker harcol a lelkiismeretével, s a gyilkos rejtélyes telefonhívásai, valamint kegyetlen ajándéka csak még inkább felszítják a dühét, önmaga és a tettes iránt.

Hosszú, halottakkal, rituális gyilkosságokkal teli hajsza kezdődik, amibe bekapcsolódik – az általam nagyon kedvelt – a Louis–Angel páros is, valamint egy kriminálpszichológus, Rachel Wolfe.

Amikor Bird már elhitte, hogy nem talál rá újra a szerelem, Rachel bebizonyítja, hogy tévedett.

A nő Charlie életének részévé válik. A gyöngéd érzelmek kölcsönösek, mégis, mindketten tojástáncot lejtenek, hiszem a férfi sebzett lelke számtalan meglepetést tartogat, valamint Rachel – érthető módon –  nehezen viseli, hogy a számára oly vonzó férfi gondolkodás nélkül, hidegvérrel képes gyilkolni.

Charlie lelke megsínyli ugyan, mégis elkerülhetetlen egy-egy újabb gyilkosság – a jó ügy érdekében.

Kapcsolatuk – mondhatni – zátonyra fut; bár mindketten vonzódnak a másikhoz, a férfi életvitele és ügyei túl komplikáltak a nő számára.

A rendőrség, a bizonyítékok alapján letartóztatni készül egy férfit, ám a gyanúsítottat holtan találják a mocsárban, egy lékkel a koponyáján. Az ügy lezárása érdekében, sokan azt híresztelik, hogy a maffia bosszúja érte el az „Utazó Embert”, ám a történet tartogat még váratlan fordulatokat.

Hátborzongató gyilkosságok, csípős humor, Stephen King-i fondorlatosság, démoni lélekkel megáldott gyilkosok és egy mindenre elszánt nyomozó.

Lost girl / Elveszett lány

Színes, kanadai krimisorozat, 42 perc, 2010 (16)

Rendező: John Fawcett, Steve DiMarco, Robert Lieberman, Paul Fox

Forgatókönyvíró: M.A. Lovretta

Operatőr: David Greene

Executive producer: Peter Mohan

Látványtervező: Ian Brock

Vágó: Teresa Hannigan

Szereposztás: Lisa Parasyn

Szereplő(k):

Anna Silk (Bo)

Kris Holden-Ried (Dyson)

Ksenia Solo (Kenzi)

Richard Howland (Trick)

K.C. Collins (Hale detektív)

Zoie Palmer (Lauren)

Tartalom:

Bo egy szukkubusz, vagyis emberi életerővel táplálkozó természetfeletti lény, akinek áldozatai gyakran életüket vesztik a démoni csókoktól. Ezért amikor Bo rájön, kiktől származik és miféle képességek birtokában van, fellázad, elhagyja a szukkubusz közösséget. Rejtélyes elődeinek kutatásába kezd, és a gyengék védelmére kel.

Elöljáróban annyit, hogy a tartalom három mondatából egy abszolút nem igaz a sorozatra. A lényeg röviden, hogy adott egy szexi hősnő, aki nem mindennapi teremtés: szukkubus, aki az emberek életerejét egy csók által elvéve marad életben. Izgalmasan indul az első rész, megismerkedünk minden szereplővel, és kirajzolódik a főszál. Az első évad mindössze 13 részes, a részek azonban külön-külön hozzák a maguk színvonalát. Egyedül a fináléban csalódtam, de ne ugorjunk 

ennyire előre.

Mit tesz egy lány, ha élete első szerelmét az együtt töltött éjszaka után holtan találja? Természetesen elmenekül. Így tett Bo is, aki közel 10 éves menekülés után összefut Kenzivel, a hóbortos, önjelölt bajkeverővel, akivel furcsa mód hamar összebarátkozik. Ám nem mindenki nézi jó szemmel Bo feltűnését.

Nemsokára megjelenik a Fae, a természetfeletti lények közössége, és megismerjük a két oldal vezetőjét is. Egy próba során kényszerítik Bo-t, hogy válasszon a világos vagy a sötét oldal között, a lánynak azonban más tervei vannak. Megtagadja mindkét oldalt, és az emberek mellé áll.

Az alaptörténet kellően újszerű és figyelemfelkeltő, a szereplők pedig épp annyira őrültek, amennyi megragadja a néző figyelmét. Az évad folyamán minden karakter jelentős változáson megy keresztül, hol pozitív, hol negatív irányba, de mindegyik szükséges, ha tovább akarjuk vinni a szálat.

A színészek nekem személy szerint nagyon tetszettek, ügyesen megoldották a nekik szánt szerepet.

A hangulattal nem volt különösebb gond, ha bejön a misztikus, természetfeletti szál, biztos, hogy tetszeni fog. A zenék viszont tökéletesen passzoltak az adott jelenethez, érzésekhez.

Szerelem terén sincs szégyellni valója a sorozatnak, egy rendhagyó édeshármas bontakozik ki a szemünk előtt. Bo belezúg az őt védő vérfarkasba, de közeledni kezd a szintén segítségére siető, csinos doktornőbe. Ez már önmagában elég sok konfliktust szül, amit tetéz még az a tény, hogy a doki történetesen ember, és a világos Fae vezetőjének tulajdona. 

Dyson, a vérfarkas természetesen nehezen viselni, ha hozzányúlnak a dolgaihoz, Bo pedig végül választásra kényszerül, ami egy titok kiderülésének köszönhetően mégsem lesz annyira kényszer. Dyson szerepére szerintem jobb embert nem is találhattak volna. Kris Holden-Ried nem tipikus szépfiú, mégis karakteres arca és játéka van, amitől tényleg elhiszed, hogy ott mélyen, a bensőjében egy vadállat lakozik, amit csak egy hajszál választ el attól, hogy kitörjön. A végén pedig azon veszed észre magad, hogy alig várod, hogy megtörténjen…

Ami esetleg negatívként szerepelhetne egyeseknél, az az erotikával átitatott légkör. Bo meglehetősen szabadelvű, nem igazán számít neki, hogy nő, férfi, vagy egyáltalán ember az illető. Volt pár pillanat, amikor már nekem is sok volt a túlfűtött részből, de még nem volt zavaró, el lehet viselni.

Egyedül a fináléban volt hiányérzetem, az utolsó résznél voltak ütősebbek is az évad folyamán. Remélem, a következő évad nagyobbat fog szólni.

Nálam a sorozat eddig nagyon erős 3/5, kíváncsian várom a 2. évadot.

By: Tessa

Paulo Coelho – Brida

 

 Brida, a fiatal és gyönyörű ír nő az élet értelmét és az univerzum titkait kutatja. Találkozik egy bölcs férfival, aki megtanítja, hogyan győzze le a félelmeit, és egy érett nővel, aki megmutatja neki, hogyan táncoljon a világ rejtett dallamára. Mindketten meglátják a Bridában rejtőző különleges képességeket, de hagyják, hogy egyedül induljon felfedezőútjára. Brida igyekszik megismerni a sorsát, keresve a kényes egyensúlyt szerelmi kapcsolata és új, egyre inkább átlényegülő önmaga között.
A Brida gyönyörű és misztikus történet szerelemről és bátorságról, ami felfedi az Erósz spirituális és a spiritualitás erotikus oldalát is.

„Embernek lenni annyit tesz, hogy vannak kétségeink, és ennek ellenére is folytatjuk az utunkat.”

No, akkor uccu neki…

Lehet, hogy már velem vannak problémák, vagy lassan Coelho-csömöröm lesz, mert ez az 5. könyve amit olvastam az elmúlt bő másfél hónapban.

Nem mondom, hogy nem szerettem.

Nem mondom, hogy rossz volt…

De azt sem állítanám, hogy szerettem, és jó is volt.

Ez inkább egy naiv mese, ami – számomra – teljességgel szokatlan és idegen Coelho-tól.

Na de mit is tudunk…

Brida…

A maga 21 évével egy naiv vidéki kislány, aki miután felkerült a nagyvárosba, azt hitte már megélt mindent.

Egy nap azonban döntő lépésre szánja el magát.

Gondolataiból kiderül, hogy eddig is sok utat kezdett már meg az életében, de sorra fel is adta őket.

Felkeres egy magányos Mágust, aki egyetlen éjszaka alatt alapjaiban rengeti meg Brida világnézetét – pedig csak annyit tesz, hogy egy sötét erdőben, egyetlen éjszakára teljesen magára hagyja a lányt…

Lassan de biztosan az olvasó előtt is kibontakozik majd a Nap és a Hold Hagyományainak rejtélye.

A Mágus a Nap Hagyományának egyik felszentelt Mestere, aki már ezen az éjszakán felismeri azt a tényt, aminek jelentésével (és egyáltalán, a létezésével) Brida csak a könyv végén kerül tisztába.

A történet egyik, de valószínűleg a főhősnő és az olvasó szempontjából is legfontosabb vezérfonala a Másik Fél létezésének kérdése.

Ha ezt a történetet vesszük alapul, akkor…

Minden embernek valahol a világban él egy Másik Fele, akivel minden inkarnációban keresztezik egymás útját, beteljesítvén A SZERELMET.

A csavar abban rejlik, hogy egy embernek nem csak egy Másik Fele van…

Na mármost kedves Olvasó, ha elvesztetted a fonalat, az tök normális… én személy szerint legalább 10 oldalon keresztül próbáltam kibogozni a láthatatlan pamutgombolyag láthatatlan összegabalyodott szálait.

De visszatérve az eredeti eszmefuttatásomhoz… Brida ez után az éjszaka után otthagyja a Mágust, viszont megígéri neki, hogy egyszer még visszatér hozzá.

A lány a történetben két férfi között őrlődik, miközben próbálja elsajátítani a Hold Hagyományát és a boszorkányság fortélyait, választott mesterétől Wiccától.

Wicca hosszú és értelmetlennek tűnő gyakorlatok során felébreszti Brida „Adományát” (mivel az író szerint minden egyes embernek van egy adománya, egy, ha úgy tetszik „különös képessége”, azon 9 közül, amely olvasható Szent Pál korintusiakhoz írt első levelében.)

Miután Brida megismerte – pontosabban újra megismerte – az Adottságát, úgy dönt, visszatér a Mágushoz, hogy köszönetet mondjon neki, amiért anno elindította ezen az úton.

Néhány pohár bor után egy kellemesen hűs éjszakán sétálni indulnak, s a végén egy katartikus pillanatban Brida szeme is felnyílik – mindvégig lelkének Másik Fele egyengette útját.

„Félek a szerelemtől, mert olyan dolgok kapcsolódnak hozzá, amiket emberi ésszel nem lehet fölfogni: hatalmas a fénye, de az árnyéka megrémít.”

A szerelem kétélű fegyver, amellyel nem elég, ha mi magunk megtanulunk jól bánni.

Brida félelmei félelmei háttérbe szorítják kíváncsiságát a Világ és az Igaz Szerelem felé.

Fél a csalódástól, a megcsalatástól, az elhagyástól, és fél a magánytól – akár a kapcsolaton belül is.

Tegye fel a kezét, ki nem érzett még így mikor szerelmes volt?! Az érzelmek nem racionálisak, ennél fogva kiszámíthatatlanok…

Azonban Brida Az Utat járva ráébred arra, hogy ha nem éli meg ezeket a félelmeket, akkor az Igaz Szerelmet sem ismerheti meg soha.

Brida megtanulja Wiccától. hogyan hallja és értése meg a Világ Hangját, hogyan táncoljon annak Zenéjére és hogyan szabadítsa fel lelkét a teljes boldogsághoz.

Bár a lány a történet végén választásra szánja el magát élete két férfija között, a döntést mégsem ő maga hozza meg.

Mert miről ismerszik fel az Igaz Szerelem, ha nem arról, hogy önzetlen és önfeláldozó?

Szép, tényleg szép történet, nekem mégis hiányos kicsit.

Helyenként egy-egy apró dolgot akár 2 oldalon is ecsetel az író, de egy-egy fontosabb információt pedig csak épphogy megemlít, majd pontot tesz a mondat végére.

A szálakat a végén elvarratlanoknak érzem, nem teljesedett ki a történet, és összességében tényleg csalódtam benne…

„Soha ne felejts el!

Tudta, hogy ezt nem kell mondania. De valahogy mégis kimondta.”

By Lilith

Villámok idején X.

Elina hallott minden szót. Hallotta, ahogy a férfi könyörög neki, majd szerelmet vall. Ő is mondani akart valamit. Megsimogatni az arcát, hogy megnyugodjon. Meggyőzni, hogy le fog állni. Meg akarta mondani neki, hogy visszamegy hozzá és vele marad. El akarta mondani neki, hogy mennyire lenyűgözte már az első találkozásuk alkalmával, és hogy csak az első csókjukra tud gondolni. Be akarta vallani neki, hogy ő is szereti. Igen, döbbent rá a villámok ideje alatt, ő is szereti. De nem tudott megszólalni. A vihar mintha kiszívta volna a józan eszét, és valami dühös, gyilkos indulatot fecskendezett volna belé a villámokkal. Most pedig arra készül, hogy elpusztítsa a fogadót, minden lakójával együtt. Látta Bobbyt, ahogy rémülten kiabál, de az agya egyik része türelmetlenül üvöltött, hogy vele kezdje. A szeme sarkából látta, ahogy az apja, körülvéve testőrökkel, elégedetten nevet és tapsol a látványtól. Elina le akarta engedni a kezét, azt akarta, hogy vége legyen. De a lelke, az igazi természete felszínre került, és nem akart visszamászni a rejtekébe. Nem csak a lány feje felett dúlt háború, a lelke két része is ádáz harcot vívott egymással, és nagyon úgy tűnt, hogy nem a jó fog győzni. Ám ekkor valami váratlan történt.  

Draven elé lépett, és elállta az energiasugár útját. Elina egy pillanat alatt leengedte a kezét, és térdre rogyott. Egyik fele sem akarta bántani a férfit, az iránta érzett szerelme újra összeforrasztotta a kettészakadt bensőjét.

-         Elina! Istenem! Sajnálom! – Draven aggódva ölelte magához a lányt, aki erőtlenül lógott a karjaiban.

-         Jól… jól vagy? – Elinának nehezen jöttek a szavak, nagyon fáradtnak érezte magát. – Nem bántottalak?

-         Nem, édesem. Nem bántottál. Szeretlek! Már rég…

-         Tudom… hallottam… fehér a hajam? – döbbent meg a lány. Draven könnyes szemmel felnevetett.

-         Nekem tetszik. – Megcsókolta a homlokát, és riadtan fedezte fel, hogy a lány kezd kihűlni. – Fázol? Mindjárt beviszlek. – Elina ellökte magától.

-         Nem. Én csak… - köhögni kezdett, és fura ízt érzett a szájában. A földre köpött és nem igazán csodálkozott, amikor a zöld fű véres lett.

-         Elina?! Mi… istenem, ne csináld! Nem hagyhatsz el! – Draven magához szorította, Elina pedig érezte, hogy a könnye a homlokára hullik. Kibontakozott az ölelésből.

-         El kell… mondanom valamit….

-         Nem, kicsim. Ne beszélj! Elviszlek egy orvoshoz! Csak tarts ki! Mindjárt…

-         Draven, már késő… Hallgass meg… Én… azt akarom…- még több vért köhögött fel, de már nem volt ereje kiköpni. – Draven… szeretlek… Én tényleg… tényleg… szere…

A férfi érezte, hogy Elina végleg elhagyta. Fájdalmasan felordított, az eget pedig villám hasította ketté.

Draven egy utolsó csókot adott a lánynak, elbúcsúzva ezzel örökre, de furcsa dolog történt. Ahogy az ajkához ért, újból erős áramütés érte, de ezúttal nem repült át a fél mezőn. Összeforrt a lánnyal, közben pedig folyamatosan villám csapott le rá. A férfi érezte, ahogy Elina ereje átjárja, és feltöltődik energiával. Gonosz vigyorral fektette le a lányt a földre, és Harris felé fordult. A férfi rettegve lépett hátra, feltartotta maga elé a kezeit.

-         Én akartam mondani! Tényleg akartam mondani, hogyha megszakítod, belehal. De nem figyeltél rám! Te ölted meg! – Draven kinyújtotta a kezét, a testőrség pedig holtan esett össze. Az utolsó emberig. Harris ordítva próbált menekülni, de mindenütt halottak voltak.

-         Nem ölhetsz meg! Elina megharagudna rád! Ő nem engedné!

-         Elina meghalt! Már nem számít… Semmi sem számít, ha ő nincs velem! – Draven nem ölte meg a férfit, csak hatalmas erővel a falhoz vágta. Élvezte, ahogy Harris szenved. Meg akarta büntetni. Elvette tőle az egyetlen embert, aki valaha fontos volt neki. Most pedig megfizet érte.

-         Draven. Hagyd őt.

A vámpír azt hitte, hogy képzelődik, ám amikor a hang újból megszólalt, megállt.

-          Ki maga?  - Kezdte úgy érezni, hogy megbolondul.

-          Már hallottál rólam. Elinától.

-          Mrs. Higgins? – A nő felnevetett, az ég pedig vele együtt dörrent meg.

-          Ügyes fiú. Nem ölheted meg. Ő Elina apja.

-          Hidegen hagy. Megölte Őt. Bűnhődnie kell.

-          Te nem vagy gyilkos, Draven.

-          Majd meglátjuk! – A vámpír újra megindult, de a hang fenyegetően szólalt meg.

-          Így nem mentheted meg! – Draven hátranézett. Lehetséges lenne…

-          Igen, az. De nem ölheted meg.

-          Mit kell tennem?

-          Neked kell rájönnöd. Sajnálom… - A hang elhalványult, majd végleg megszűnt. Draven visszarohant Elinához. Szólongatta, magához ölelte, megcsókolta, de a lány mozdulatlan maradt. Újra felordított, ezúttal címezte is valakinek.

-          Hogyan? Hogyan menthetem meg? – Villám csapott le mellé, a fénye elvakította egy pillanatra. Ekkor beugrott neki. Látta, hogyan mentette meg Elina az őrt. Talán neki is sikerülhet…

Széttépte a lányon a pólót, majd tenyerét a csupasz mellkasára tette. A test megrázkódott, de a szív nem lépett működésbe.

-         Gyerünk, Elina! – Újra próbálkozott, ismét sikertelenül. Fájdalmában felordított, a környék visszhangozta a veszteségét. Újabb villám csapott le melléjük.

-         Ez az! Ennek működnie kell! – Az ég felé nyújtotta a kezét, a másikat pedig a lány szívére tette. Néhány másodperc múlva megérkezett a várt villám, végigszáguldott a testén, és egyenesen a lány szívében ért véget. Még egy villám következett, amikor pedig Elinához ért, a lány felsóhajtott. Draven legszívesebben felordított volna, de megszólalni sem mert.

-         Draven? – nézett rá Elina, hangja rekedt volt. Nem csoda, legalább fél órán keresztül halott volt. – Ez te voltál? Láttalak…

-         Hol láttál, édesem?

-         Én… azt hiszem, fentről. Fent voltam… valahol a felhők között. Láttam, ahogy próbálsz megmenteni… és láttam, amikor sikerült… és most itt vagyok. – A férfi magához ölelte, megcsókolta a feje búbját.

-         Soha többet ne csináld ezt velem!

-         Hogy voltál rá képes?

-         Most már több közös van bennünk, mint gondolnád. – Emelte fel mosolyogva a kezét Draven. Elina tágra nyílt szemmel nézte, majd felemelte a saját tenyerét. Szikrák pattogtak a bőrük között, pedig még egymáshoz sem értek.

-         Király. – Draven felsegítette a lányt a földről, a vihar pedig amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott. Az eső elállt, az ég pedig kezdett kitisztulni, a Hold előtűnt a szürke felhők között.

-         Nem tetszik a szemed. – Mondta hirtelen Elina. Draven furcsán nézett rá, de aztán megértette.

-         Szerintem olyan, mint a tiéd. Viharszürke, benne tomboló háborúval?

-         Az enyém is? És a hajam még mindig…

-         Hófehér? Igen. – Draven nevetve megcsókolta a lányt, és kézen fogva sétáltak a fogadó felé. Harris még mindig rettegve lapult a falhoz.

-         Életben hagytad? – Bökött a férfi felé Elina.

-         Még megölhetem. – Vonta meg a vállát a vámpír.

-         Hagyd csak. Ez egy senki. – Elsétáltak Harris mellett, Bobby pedig könnyes szemmel fogadta őket.

-         Srácok, én nem tudom, hogy mi volt ez, de megmentettetek minket! Addig maradtok, amíg akartok. – Elina Draven-re nézett.

-         Szerinted? Maradunk?

-         Nem. Szerintem… irány Las Vegas! – Felkapta a lányt, és nevetve megcsókolta.

-         Hallottam Mrs. Higgins hangját! – újságolta boldogan a férfi. Elina felnevetett.

-         Tudtam, hogy őrült vagy. De ezért szeretlek!

Happy End

Köszönöm a figyelmet! 

By: Tessa