Villámok idején I.

Azt mondják, a villámok idején született. Senki nem tudja, hogy került az árvaház lépcsőjére, annyi azonban biztos, hogy ő más volt. A többiek féltek tőle, szörnyszülöttnek tartották. Egy szörny, érző lélekkel, és bánattal teli szívvel. Egy nap azonban minden megváltozott…

22 évvel korábban…

-          Charlie, igyekezz már! – A köpcös férfi horkantott egyet, majd betörte az ablakot.

-         Szállj le rólam, Bob! Inkább segíts fel. – A másik, egy magas, sötét hajú férfi bakot tartott a köpcösnek, és egy hatalmas lendítéssel beljebb tessékelte, majd ő is átmászott.

-         Halkabban!

-         Jól van, nyugi! Merre lehet?

-         A főnök szerint valami elszigetelt helyen. – Körbenéztek a sötét szobában, lassan sétáltak a bölcsők között. Bob oldalba bökte a társát, és a sarok felé intett. Egy kiságy, messze a többitől, letakarva. A két férfi vigyorogva lépett közelebb. Egy apró, barna hajú, kék szemű kislány szuszogott csendesen benne. Charlie már nyúlt volna érte, de Bob megállította.

-         Magadnál vagy?! Emlékszel, mit mondott a főnök! Óvatosan!

-         De olyan ártalmatlan…

-         Akkor fogd meg! – Charlie messzebb lépett, Bob pedig a szemét forgatva, lassan a pólya alá nyúlt, úgy emelte ki a kicsit. A kislány ásított egyet, de nem ébredt fel. Bob lélegzetvisszafojtva indult az ablak felé és óvatosan kimászott rajta. Charlie szó szerint kizuhant rajta, és arccal a vizes fűre érkezett. Bob hátra sem nézett, elindult az autóhoz. A hátsó ülésre rakta a picit, és megvárta Charlie-t.

-         Szedd a lábad, csúnya vihar közeledik.

-         Jövök, jövök! – A köpcös bevágta az ajtót, a zajra pedig a baba sírni kezdett.

-         Most nézd meg, mit csináltál! – Az árvaházban felgyúltak a fények, zavar támadt az épületben. Bob a gázra taposott, az autó kerekei sáros nyomot hagytak maguk után. Villámok cikáztak keresztül-kasul az égen, több helyen az út mentén a fákba csaptak.

-         Ez meg mi a rosseb?? Mintha követne minket a vihar! – nézett ki Charlie az ablakon, ahogy a villámlás szinte körbevette őket.

-         Nem minket. Csak őt. – Bökött a még mindig síró kisbabára.

-         Hallgattasd el! – utasította Bob a köpcöst.

-         Felejtsd el! Én úgysem hallom! Beszakadt a dobhártyám ettől az égzengéstől! – Tovább hajtottak a csúszós úton, ám a következő kanyar után egyenesen az autóba vágott egy villám.

Az autó darabokra szakadt, füstölve terült szét az úton. A mentők, tűzoltók, és rendőrök pár perc múlva szirénázva értek a roncshoz, és egy pillanatig mindenki döbbenten nézte az égő darabokat. A kisbaba sértetlenül sírt a hátsó ülésen, a két férfi viszont meghalt.

-         Te egy csoda vagy, szépségem! – Egy rendőr felvette az elszenesedett ülésről, és meg akarta simogatni az arcocskát, de egy nő hirtelen rákiáltott.

-         Ne érjen hozzá! – A nő teljes erejéből a rendőr felé rohant, de elkésett. A rendőr ledermedt a testét átjáró energiától, majd holtan esett össze. A nő felkapta a kicsit, vissz*rohant az autójához, és elhajtott. Hátranézett a babára, és maga elé suttogott.

-         Jaj, Elina… mit csináltál már megint…

Napjainkban…

A busz megállt, az utasok pedig egyesével szálltak le. Egy idős nő, egy fiatal pár, végül két bakancs dobbant a lépcsőn. Megállt egy pillanatra, körbenézett, és vigyorogva lépett le a lépcsőről. Vállára vette a hátizsákját, és elindult a közeli fogadó felé. Pár perccel később egy tűzpiros Ferrari lassított le mellette, benne egy tipikus „anyuci-kedvence-de-jófej-vagyok-és-menő” pasi ült. Letolta a napszemüvegét az orrnyergére, és kiszólt az ablakon.

-         Szia Kicsim! Elvigyelek valahova? – A lány rámosolygott, majd elővett egy vadászkést, és végigkarcolta a fényezést.

-         Ezzel a sz*rral? Kösz, de kihagyom! – A srác még kiabált utána, de bedugta a fülhallgatóját, maxra állította a hangerőt, és csak élvezte, ahogy Brian Johnson a fülébe ordít.

Ahogy közeledett a fogadó felé, újra átgondolta a tervet. Eljön Skóciába, eddig pipa. Bejelentkezik a helyi fogadóba, lecuccol, majd felderíti a környéket. Úgysem volt még Skóciában. Elina megállt az ajtóban, kikapcsolta a zenét, és előkereste az egyik hamis igazolványát, hozzá illő bankkártyával. Lorna Johnson. Megteszi. Belépett az előtérbe, amit mindenütt virágok borítottak, a falakon pedig lovagokat ábrázoló festmények. A hely ízlésesnek cseppet sem mondható, de szerencsére nem volt válogatós. A recepcióhoz ment, kétszer megütötte az ezüst csengőt.

-         Jövök! Egy pillanat! – Egy idős, ősz hajú bácsi tipegett a pult mögé, hangosan lihegve. Ahogy rápillantott, elállt a szava, csak nagy szemekkel bámulta. Elina csettintett egyet az orra előtt. – Elnézést. Mivel szolgálhatok?

-          Szobát kérek. Egy személyre.

-          Milyen fekvésűt parancsol?

-          Teljesen mindegy.

-         Milyen névre? – Átadta az igazolványt, majd a bankkártyát. Amíg az öreg a papírmunkával volt elfoglalva, Elina körülnézett. A recepció mellett egy csigalépcső vezetett fel az emeletre, itt voltak a szobák. A lépcső mellett egy ajtó volt, az ajtó mögött pedig az ebédlő. Ahogy kinyílt az ajtó, a huzat különféle ételek jobbnál jobb illatait sodorta magával, Elina gyomra pedig görcsbe rándult. Az öreg felemelte a fejét.

-         Még tart a reggeli, ha gondolja…

-         Dolgom van, talán vacsorára érek vissza. – A portás bólintott, majd visszaadta a kártyákat, egy kulccsal egyetemben.

-         Akkor a 14-es szoba az Öné. A folyosó végén balra. – Elina elvette a kulcsot, és már indult is volna, de egy különös érzés a pultnál tartotta. Megrázta magát, felment a lépcsőn, és belépett a szobájába. Övé volt a legutolsó szoba, vele szemben volt a 13-as, a kilincsen egy „Ne zavarjanak” táblával. A szobában a lila szín uralkodott. Lila függöny, szőnyeg, fal, ágytakaró és virágok. Elinát kirázta a hideg, majd lepakolt az ágyra. Elővette a borítékot, és újra átnézte az adatokat. Egy helyi múzeumban egy szinte átlagos festmény. Nem nehéz, viszont jól fizető meló. A szemközti szekrényajtón egy hatalmas, egészalakos tükör volt felpreparálva. Elina elé állt, és végignézett magán. Hosszú, barna haj, egy vörös tinccsel feldobva, kék szem, vörös, bőr top, fekete bőrnadrág, és fekete bakancs. Nem csoda, ha a portásnak fenn akadt a szeme. Hopp… egy valami kimaradt. Egy fekete, könyékig érő, selyemkesztyű. Az elmaradhatatlan kellék. Undorral húzta le magáról, és az ágyra dobta. Leült a kesztyű mellé, csak bámulta, miközben visszautazott a múltba.

Úgy 5-6 éves lehetett. Az árvaház udvarán rengeteg gyerek futkosott, játszott önfeledten a napsütésben. Elina viszont egy fa alatt ült, az árnyékban, egyedül, és csak nézte a többieket. Egyszer csak egy szőke kisfiú kivált a tömegből, észrevette őt, és odafutott hozzá. Megállt előtte, és csak nézte.

-          Szia! – szólította meg pár perc múlva. Elina felnézett rá.

-          Még új vagy?

-          Igen. Ma jöttem. Miért ülsz itt? Beteg vagy? – Végignézett a kislányon. Hosszú ujjú pulóver, hosszú nadrág és kesztyű volt rajta.

-          Szerintem igen. De senki nem beszél róla.

-          Mi bajod?

-          Nem beszélhetek róla.

-          Megmutatod? – Elina megrázta a fejét.

-          Nem szabad. – A kisfiú közelebb lépett hozzá. Leguggolt elé, és valamit kivett a kezéből.

-          Tessék. Neked adom. – Elina automatikusan levette a kesztyűjét, és elvette a kisautót. A bőre egy pillanatra ért a gyerekéhez, mégis elég volt ahhoz, hogy a szőke kisfiú szíve azonnal megálljon. Elina felsikított, a dadák pedig bevitték az összes gyereket az udvarról. Az árvaház vezetője, egy magas, szigorú asszony lépett oda a síró kislányhoz.

-          Elina… mit tettél…

-          Sajnálom, nem akartam… sajnálom… - Kiejtette a kezéből az összeégett játékot, a nő pedig karon fogta és berángatta a házba…

Elina felkapta a kesztyűt, felhúzta, és szinte kirobbant az ajtón. Kiért a szabadba, egy könnycsepp pedig sisteregve gördült le az arcán, de mire lecseppent volna, elpárolgott.

Összeszedte magát, majd elindult az apró skóciai városka felé. A település egy gyönyörű, lankás tájon terült el, fákkal körbevéve. Elina lassan sétált le a völgybe, a fogadó ugyanis egy domb tetején volt. Még az mp3-lejátszóját is elfelejtette bekapcsolni, annyira belemerült a táj tanulmányozásába. Amikor leért a városba, a helyiek furcsán néztek rá. A francccc… Elfelejtett átöltözni. Be akart olvadni, hogy ne legyen túl feltűnő, csak egy átlagos turista. De bőrcuccban elég könnyű lesz azonosítani. Persze, ha lebukik. Eddig még nem volt rá példa, és nem itt tervezte elkezdeni. Bement a múzeumba, és próbált elvegyülni. Odasétált a kiszemelt képhez, megnézte a biztonsági rendszert. 

Semmi lézer, vagy bármilyen másik riasztó. A kép egy mezőt ábrázolt, rajta egy szerelmespárt, akik piknikeztek. Átlagos kép. Megvonta a vállát, és továbbsétált. Két kamera a terem két, egymással szemben lévő sarkában. Három biztonsági őr. Éjjel valószínűleg alszanak, mint minden rendes biztonsági őr. Elina látott már párat. Egynek még ki is festette az arcát. Elnyomott egy mosolyt, ahogy elhaladt az egyik egyenruhás előtt, aki félreértette, és rákacsintott. Elina undorodva fordult el a pocakos férfitól, és beleütközött egy másik nézelődőbe. Ijedve kapta fel a fejét, de szerencsére nem ért a bőréhez. Zavartan motyogott egy bocsánatkérés-félét, és kislisszolt az ajtón.

-          Idióta turisták… - Vett egy mély levegőt, és körbesétálta az épületet. Hátsóbejárat, nem messze tőle a kapcsolódoboz, egy lakattal lezárva. Elina majdnem felnevetett. Tényleg ilyen egyszerű lenne?

Még mászkált egy darabig a városban, amikor azonban sötétedni kezdett, visszaindult a fogadó felé. A gyomra egyre intenzívebben jelezte a vacsoraidőt, úgyhogy belehúzott. Lihegve nyitott be az előtérbe, a portás pedig széles vigyorral üdvözölte.

-          Pont időben, kisasszony. A vacsora tálalva.

-         Remek. Éhen halok. – Felrohant a lépcsőn, de a kanyarban ismét beleütközött valakibe. Elhadart egy káromkodást, majd felnézett az „akadályára”. A férfi jó két méter fölé magasodott, a válla pedig kétszer akkora volt, mint a lányé. Fekete haja elöl belelógott az óceán kék szemébe. Elina hirtelen meg sem tudott szólalni, a férfi azonban dühös pillantást vetett rá, majd szó nélkül elviharzott. A lány utána nézett, de a férfi kilépett az ajtón az éjszakába. Elina felsietett a szobájába, átöltözött egy szolidabb összeállításba, majd lesétált az ebédlőbe. Steak, főtt burgonyával. Jobb, mint a semmi. Leült az egyik asztalhoz, egy pincér pedig rögtön hozzá lépett, felvette a rendelését, 20 perc múlva pedig már ki is hozta neki. Elina azonnal nekilátott, egy morzsát sem hagyott a tányéron. A pincér leszedte az asztalát, ő pedig udvariasan elköszönt mindenkitől, és visszament a szobájába.

Letusolt, felvett egy fekete fűzőt, hozzá egy fekete bőrnadrágot, és térdig érő, fekete csizmát, összekötötte a haját, feltett egy kevés sminket, felvette a selyemkesztyűt, majd kilépett az ajtón. A 13-as szoba ajtajáról eltűnt a tábla. Megrántotta a vállát, majd lesétált a lépcsőn. A portás félrenyelt, amikor meglátta, de ő csak mosolyogva biccentett neki, majd eltűnt a forgóajtóban. Sötét éjszaka volt, a város fényei azonban, mint a csillagok, világítottak a völgyben. Az út mentén lámpák jelezték a helyes irányt, Elina pedig gyors léptekkel indult el lefelé. Még délután látott egy eldugott bárt, és úgy gondolta, szétnéz a skót pasik között. Nem, mintha annyira keresne magának valakit, de nézni szabad. Meg persze, információt is akart szerezni a múzeumról. Rutinmunka, de nem ronthatja el, ezért úgy csinálja, ahogy az összes többit. Észrevétlenül elcsíp egy-egy szót, összerakja a morzsákat. Soha nem lehet tudni, hogy melyik részecske lehet egyszer fontos. Hamar leért a városba, és egyenesen a klub felé vette az irányt. Útközben összetalálkozott pár suhanccal, akik füttyel dicsérték a szerelését, de rájuk sem nézett. Ezek kisfiúk. Odaért a bárhoz, vett egy mély levegőt, és belépett a füstös helyiségbe. Első gondolata: hát itt nem fog pasizni… A bár tömve volt férfiakkal, az átlagéletkor azonban jóval 50 felett volt. Mosolyogva sétált a pulthoz.

-         Wishkey-t. – A pultos bólintott, és kitöltötte az eredeti, méregerős skót italt. Elina felhajtotta, és mindenféle reakció nélkül kért még egyet. A csapos elismerően füttyentett, és töltött még egy pohárral. A mellette ülő idős bácsi nagyot húzott a söréből, és végignézett a lányon. Elina vigyorgott, és körbefordult.

-         Nem idevalósi, ugye? – kérdezte egy férfi a másik oldaláról.

-         Miért, úgy nézek ki, mint aki igen? – nézett rá szúrós szemmel. Hülye kérdésre hülye válasz. A férfi bólintott, majd visszafordult a söréhez. Lehúzta az újabb adag wishkey-t, és körbepásztázta a terepet. Itt nem igen fog információt megtudni. Két pohárral később úgy döntött, hogy keres egy másik helyet. Nem sok esélyt látott rá, de próba szerencse. Kilépett a bárból, és megborzongott a hirtelen támadt hűvös széltől. Végigsétált a kihalt utcákon, de már minden létező bár, klub és kocsma zárva volt. Pedig alig múlt 11. Ahogy lassan haladt a belvárosból kifelé, egyre erősödő zajt hallott az egyik irányból. Meggyorsította a lépteit, majd befordult az egyik sarkon, és hirtelen moccanni sem tudott.

Egy csapat srác, valószínűleg azok, akikkel még kora este találkozott, körbevett egy fiatal lányt. Ugratták, beszólogattak neki, lökdösték. A lány magához szorította a táskáját, és próbálta összehúzni magát, hogy mielőbb békén hagyják.

Elina megszédült, és miközben egy emlék elevenedett meg a szeme előtt, a falnak dőlt.

Mrs. Higgins egyik nap leküldte a boltba. Nagyjából 8 éves lehetett. Odafele nem volt semmi gond, megvette a listán szereplő dolgokat, majd hazaindult a szokott úton. Meglátott pár kölyköt, akik mindig a játszótéren lógott. Szeretett volna kimenni hozzájuk, de Mrs. Higgins nem engedte. Féltette Elinát is, és a többieket is. A gyerekek észrevették, és nevetve indultak el felé. Megálltak előtte, és körbevették. Egymás szavába vágva, vihogva zúdították rá a kérdéseiket.

-          Fázol? Miért vagy kesztyűben?

-          És ez a kabát? Te varrtad?

-          Nem, szerintem a nyanya kukázta neki!

-          Szerintem is! Én láttam egy ilyet az egyik konténerben!

-          Igen! Én is!

Elina szeretett volna rájuk kiabálni. Leszidni őket, hogy viselkedjenek. Megvédeni magukat, hogy ők nem ilyenek, és tiszteljék Mrs. Higgins-t, mert ő nagyon kedves vele és mindenkivel. Annyira szeretett volna visszavágni nekik. De ők sokan voltak, Elina viszont csak egyedül. Aprónak érezte magát, és legszívesebben összezsugorodott volna akkorára, mint egy porszem. Szorosan magához szorította a kosarát, és kitört a körből. Sírva rohant hazáig, de Mrs. Higgins-nek nem mondta el, hogy mi történt.

Elina újra a jelenben találta magát. Már nem volt kislány. Már nem félt. Már meg tudta védeni magát. És azt a szerencsétlen lányt is. Kihúzta magát, majd kilépett az árnyékból. Az egyik srác észrevette, és oldalba bökte az egyik társát. Mindenki elfordult a lánytól, és Elina felé fordultak.

-         Mi a baj, cukorfalat? Eltévedtél? – Az egyik közelebb lépett, minden bizonnyal a falkavezér, állapította meg Elina. Szőke haj, kék szem, bunkó stílus. Igen, ő lesz az.

-         Én? Hát persze! Ő? – bökött a riadtan álló lányra. – Nem hiszem. Menj! – szólt oda neki, mire a lány felocsúdott, és elrohant a fiúk között.

-         Persze, szívesen… - dörmögte Elina az orra alatt. A srácok egyre közeledtek felé, Elina pedig kihúzta magát, és lazán a falnak dőlt.

-         Segítsünk hazatalálni? – vihogott a szőke, majd egy másik is bekiabált.

-         Hozzám nyugodtan jöhetsz, szivi! – A csapat felröhögött, Elina pedig a szemét forgatta. Lassan lehúzta az egyik kezéről a kesztyűt.

-         Mi az, már most vetkőzöl?

-         Igen, édes. – Elina közelebb lépett hozzá, a kezét pedig egyre közelítette a srác arcához. A szőke, mintha csak megérezte volna a veszélyt, hirtelen hátrébb lépett.

-         Mi a baj, cukifiú? Már nem tetszem? – Az ég felé emelte a kezét, és mintegy parancsszóra, az égből egy villám csapott a lány kezébe, majd végigszáguldott a testén. A fiúk kiabálva rohangáltak, Elina pedig vigyorogva lépett közelebb feléjük.

-         Ugyan fiúk! Senki sem bevállalós? Az előbb még olyan jól szórakoztunk!

-         Átkozott szörnyszülött! – ordította messziről a szőke.

-         Pedig olyan szépen indult. – nevetett már csak magában Elina. Elindult kifelé a sikátorból, amikor egy sikítást hallott, nem messze tőle.

-         Mi vagyok én, szuperhős? – forgatta a szemét, de azért elindult a hang felé.